Térkép - Monor (Monori Járás)

* A románul és 1912-ig magyarul is azonos nevű erdélyi települést lásd itt: Monorfalva.

Monor város Pest vármegyében, a Monori járásban. 2006-ig, önállóvá válásáig Monorierdő község is hozzá tartozott.

Monor Budapesttől 25, Magyarország mértani középpontjától, Pusztavacstól kb. 20 kilométerre található. A város déli szélén húzódik a 4-es számú (E60) országos főút, a lakott területétől északra pedig az M4-es autóút vezet. A település főutcája a 3112-es út, amely a 4-es főúttól egészen Tápiószeléig vezet, másik fontos útja a 3111-es út, amely Ecsertől húzódik idáig. Déli szomszédai közül Vasaddal a 4605-ös, Csévharaszttal a 46 102-es számú mellékút köti össze. A települést átszeli a Budapest–Cegléd–Szolnok-vasútvonal, amelynek egy megállási pontja van itt, Monor vasútállomás.

A város a Duna-Tisza közén, a Monor–Irsai-dombság és az Alföld találkozásánál fekszik, legmagasabb pontja, az Alföldbe simuló Strázsa-hegy (190 m), mely a hagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy a török korban innen kémlelték a környéket, őrizve a falut a portyázó török katonáktól.

Monor környéke felszíni vízfolyásokban nagyon szegény, a Monori-víz és a Gyáli-patak a Dunába viszi a vizeket. Mindkét vízfolyást erősen szabályozták, azóta Gyáli- (1.), ill. Monori- (24.) csatorna a nevük. Monor környékén egykor több tó és mocsár volt. A város őslakói a Kenderesalján és a Paplaposon telepedtek meg, s a Kenderesi- és a Bogárzó-tó biztosította az ivóvizet számukra. A tavak halállománya élelmet, a mocsarak növényvilága, a tavak iszapja nyersanyagot nyújtott az építkezésekhez és a használati eszközök készítéséhez. A Bogárzó-tó még a XX. század 70-es éveiben is megvolt, ma már a nyomát is alig találni, s az egykor menedéket nyújtó nádasok, csíkhalat adó zsombékosok csak emlékek. Az egykor kenderáztatásra szolgáló Kenderesi-tó a feltöltések és beépítések után megszűnt, és a 70-es években még nagy területet borító nádasok is visszaszorultak. Az egykori lefolyástalan állóvizek közül a település belterületén egyedül a ma még hasznosításra váró Kis-tó maradt meg.

Monor környékén nagy területeket takar a lösz. Ebbe a kőzetbe mélyítették a pincéket, ezt használták a rakott fal és vályog készítéséhez, ebből égették a téglát és ezen képződtek a környéken foltokban előforduló csernozjom talajok. A jégkori löszökből számos mamutlelet (Elephas primigenius) is előkerült a XX. század elején.

Az utolsó jeges időszakban rakódott le a homok. Ezt a szél átmozgatta, tovább szállította, s jellegzetes futóhomok-formákat alakított ki. Ilyenek Monoron és környékén is több helyen megfigyelhetők (Péteri-Őrhegy, Péteri-csárda, Tete-puszta).

Az éghajlat az országos átlagnak megfelelő: az évi középhőmérséklet 10,2 °C; egy év alatt kb. 550 mm csapadék hull; a napfénytartam átlagosan 2000 óra; az ÉNy-i szél az uralkodó. Már okleveles források is utalnak az itteni gyakori ködökre. A régi paraszti megfigyelések alapján a mezőgazdasági munkákat Szent György napján (április 24.) kezdték és október 31-éig be kellett fejezni, hiszen a fagymentes időszak általában április 15-étől október 20-áig tart.

A térség természetes növénytakarója csak helyenként maradt meg. A közeli Csévharaszt és Nyáregyháza között terül el az ország egyik legszebb homoki erdőssztyep-vidéke. Monor megmaradt lápi társulása, a Forrás-vidék természetvédelem alatt áll. Az üde rétből vízigényes fűzfélék ligetes csoportjai emelkednek ki, a völgy legmélyebb részén pedig nádas található. A Forrás vízmennyisége valaha a nagyobb esőzések, záporok, zivatarok vagy a tavaszi hirtelen hóolvadások idején megnövekedett, így közvetlen környéke lefolyástalan mocsárterületté vált. Nyílt vizű tó azonban soha nem alakult ki. Az utóbbi évtizedekben a szárazság a forrás kiapadásához vezetett. A nagy vízigényű mocsári és lápi fajok, a gyékény-, nád- és sás uralmát a kevésbé vízigényes fűzfélék vették át. Az eredeti állatvilág is a Forrás környékén maradt fenn a legnagyobb számban. A hüllőket a fürge- és a zöld gyík képviseli, s kiváló élőhely egyes békafajok számára is. Élelemre és fészkelő helyre talál itt a fácán, a sárgarigó, a fülemüle és az erdei pinty, az emlősök közül pedig a mezei nyúl és – a szántóföldekkel határos részeken – az őz a leggyakoribb.

Monor környékének jellemző fafaja volt a szil. A Monor és Péteri közötti egykori szilfás terület Zylberek (Szilberek) néven szerepelt. Azóta a területen telepített nyárasok és szántóföldek vannak. A szilfák emlékét a Szilháti dűlő neve őrzi. A vízrendezések előtt gyakori volt településünkön a fűzfa is, amelynek vesszejét sövényházak, kerítések, méhkasok, ill. az ún. sövénykutak készítéséhez használták fel. E fafaj egykori jelentőségét mutatja a Bocskai utca első elnevezése, a Füzes utca is. A mezőgazdasági művelés rét- és legelőgazdálkodást, a kedvező területeken szántóföldi gazdálkodást, illetve szőlő- és gyümölcstermesztést jelent.